Tudós elődeink sorozat - Kitaibel Pál

Kapcsolodó anyagok: [Kitaibel Pál Versenykiírás 2006.]   |
[Kitaibel Pál az Élet és Tudomány tükrében]   |   [Virágcsokor a Magas-Tátrából]

Élete és munkássága (1757-1817)

1757. február 3-án született, az akkori Sopron vármegye Nagymarton (ma az ausztriai Burgenland: Mattersburg) nevû községében, jómódú paraszti családból. Iskoláit Sopronban az egykori jezsuita, akkor valószínûleg városi, a késõbbi bencés gimnáziumban (ma Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskola) - falán emléktábla hirdeti- majd a gyõri bencés gimnázium (ma Czuczor Gergely nevét viseli) filozófiai osztályában végezte.

Budán 1780-tól rövid ideig jogi tanulmányokat folytat az egyetemen, nemsokára pedig az orvosi karra iratkozik át. Érdeklõdése és hajlama ugyanis már ekkor a természettudományok, különösen a növénytan felé vonzották, s mivel ez idõben a botanikát önálló tudományszakként még nem tanították, kedvenc tárgyának elsajátítását az orvosi oklevél megszerzésével kényszerült összekapcsolni. Orvosi gyakorlatot sohasem folytatott, mert mint orvostanhallgatót Winterl Jakab József mellé kinevezték adjunktusnak a pesti egyetemen.

Nagy lelkesedéssel lát az egyetemi botanikus kert növényanyagának gyarapításához. Élõ anyagot és magokat gyûjt, havi, majd évi jelentéseket küld a helytartótanácsnak, rendezi és bõvíti a herbáriumot. Egyetemi elõadásokat sem ekkor, sem késõbb nem tartott. Kitaibel fontosabbnak ítélte a kutatást és az irodalmi tevékenységet: felismerte a magyar föld addig ismeretlen növényi gazdagságát és a kutatás vágyának nem tudott ellenállni. A Kárpátokkal övezett történelmi Magyarország jelentõs része akkoriban növénytani (különösen pedig növényföldrajzi) tekintetben "terra incognita", ismeretlen föld volt, bárhova utazott, a tudomány számára leíratlan, fel nem fedezett fajokat talált.

Kitaibel nagy felfedezõ útjai közel 20 000 kilométert tettek ki. Ezeket a kor viszonyainak megfelelõen kocsival és lóháton, a hegyekben gyalog tette meg. A terepen eltöltött napok száma - naplóinak tanúsága szerint 1247 volt, utazásairól pontos naplót vezetett. Ezeknek nagyobb része két kötetben, 1945-ben 1082 oldalon Gombocz Endre botanikus gondozásában, a Természettudományi Múzeum akkori fõigazgatója, Tasnádi-Kubacska András szerkesztésében jelent meg. Az 1804 utáni naplói sajnos még ma is kiadatlanok.

Idõrendi sorrendben Kitaibel Pál a következõ jelentõsebb utakat tette(térkép):

ˇ 1784-tõl: Dunántúli-középhegység (Budai-hegyek, Pomáz, Nagyszál, Piliscsaba, Tata) és a Gödöllõi-dombvidék (Aszód, Fót, Gödöllõ, Ercsi, Érd, Csepel stb.);
ˇ 1792: Horvátország (elsõ horvátországi üt) és a Bánság (feljegyzések ezekrõl nem maradtak);
ˇ 1794: Észak-Olaszország (Somogy érintésével Trieszten át Velencéig és Páduáig) Gombocz arra következtet, hogy ezen üt során járhatott Kitaibel Szlavóniában);
ˇ l795: Bártfa - Tátra;
ˇ 1796: Máramaros (Debrecenen, Nyíregyházán, Nagykárolyon, Nagybányán át a Rozsály-alhavasra - Máramarosszigetrõl a Nagy-Pietroszra, s Rahón át a Popivánra - visszaútban Tokaj);
ˇ 1797: Mátra (a parádi ásványvíz vizsgálata);
ˇ 1798: A nagyváradi út (Püspök- és Félixfürdõ - Nagybánya); még ebben az évben külföldi tanulmányút: Bécs, Prága, Lipcse, Berlin;
ˇ 1799: Baranya (a Balaton környéke, Keszthely, Csáktornya, a Dráva mentén Pécsre, vissza a Duna mentén);
ˇ 1800: Bánság (az Alföldön át egészen az Al-Duna környékéig); 1802: Horvátország (Bicske, Tata, Pápa, Zalaegerszeg, Csáktornya, Zágráb, Plitvicei-tavak, Velebit-hegység);
ˇ 1803: Mátra - Hegyalja - Szatmár -Zemplén - Bereg (visszaútban Gömör és Nógrád);
ˇ 1804: Árva megye (Börzsöny - Selmecbánya, a Tátra egészen a Krivánig, vissza a Garam völgyén);
ˇ 1805: Bánság (Mehádia és Arad környéke)
ˇ 1806: Hanság - Fertõ (Mosonmagyaróvár, Nagymarton, betegsége miatt jelentõsen lerövidítve);
ˇ 1807: Parád - Cegléd (Bugac) - Eperjes;
ˇ 1808: Szlavónia (Fejér, Tolna és Somogy megyéken keresztül a Dráváig, vissza a Balaton mellett).

Az 1806-ra tervezett utat nem tudta valóra váltani, mert súlyos betegsége megakadályozta. György testvérénél betegeskedve, legyengülve, hónapok múlva a Rábaköz érintésével érkezett vissza Pestre. Egyre többet betegeskedett, ízületi bántalmaira Parádon és Balatonfüreden keresett enyhülést. 1809-ben és 181l-ben a botanikus kert költözködése miatt csak kisebb utakra telik erejébõl: Bánság (1810); Mátra-Miskolc (1812); Bártfa (1813); Máramaros (1815); Balaton-felvidék (1816). Elõszeretettel kereste fel a gyógyfürdõket, s közben a gyógy- és ásványvizek elemzésével foglalkozott, 1816-ban nyugalomba vonul. A megérdemelt pihenést azonban sokáig nem élvezhette, mert a betegsége súlyosbodik, hatvanegy éves korában, 1817. december 13-án hal meg. A sírnál hivatali utóda, Schuster János búcsúztatta. Õ vésette sírkövére ezeket a sorokat:

"Magyarország flórájának ritkaságait felkutatta, a hazai föld természetét ismertette, forrásainak titkait felfedte. Nem kevésbé derekassága, szerénysége, erkölcsössége lelki díszévé váltak. Örülj Magyarország, aki ilyen fiút adtál a világnak!"

Tragikus magyar sors, hogy sírja és földi maradványai a városrendezés áldozatává váltak, emlékét csak mûvei õrzik.

Kitaibel tudományos munkássága

A botanika a "szeretetreméltó tudomány" munkásságában legjelentõsebb helyet foglalta el , de mellette ásvány- és földtani megfigyelések, kémiai, hidrológiai, balneológiai és geofizikai eredmények valamint állattani felfedezések is maradandóan õrzik nevét, bizonyítva polihisztorságát. A naplóiban található erdészeti, mezõgazdasági, növényföldrajzi, talajtani, ipari, néprajzi és kultúrtörténeti adalékok a minden iránt fogékony kutató zsenialitását tükrözik.

Növénytan

A pesti egyetem botanikus kertje, növényanyaga eleinte 800-1000 virágos növényfajból állt, a folyamatos bõvítés eredményeként 1816-ra - az átköltözés ellenére - 6755-re emelkedett. Ez a gyors gyarapodás egyenes következménye Kitaibel rendszeres és tudatos törekvésének, amely a sajátos növényföldrajzi egységet képezõ Kárpát-medence florisztikai-rendszertani megismerését volt hivatva szolgálni.

Az élõnövény gyûjtés mellett természetesen herbáriumot is készített. Ez a gyûjtemény ma egyik nemzeti kincsünk, amelyet a Természettudományi Múzeum Növénytára (Budapest, VIII. kerület, Könyves Kálmán körút 40.) ereklyeként õriz szekrényekben. A herbárium 13243 lapból áll. Közülük több olyan példány, amelynek alapján az új faj (vagy alfaj) elsõ leírása történt.

Az élõ és a szárított növények gyûjtése azt szolgálta, hogy alapja legyen a "Flora Hungarica" megírásának, hogy megteremtse az addig ismeretlen fajok tudományos igényû leírásának lehetõségét. Késõbb a kimagasló eredményeket és a legjelentõsebb fajokat önálló kötetben jelentette meg Kitaibel, gróf Waldstein Ferenc Ádám anyagi támogatásával. A mû a "Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae" címet viseli. (Magyar fordításban: Magyarország ritkább növényeinek leírása és képei.)

Kitaibel és Waldstein közös mûve 1802 és 1812 között 3 fólió kötetben (28 füzetben), 200 példányban jelent meg. Az elsõ kötet táblái az Alföld, a Magyar Középhegység, a máramarosi és az elsõ bánsági út növényújdonságait (100 faj) ábrázolják, illetve írják le, latin nyelven. A második kötet jórészt majdnem az összes horvátországi (velebiti) növényérdekességeket (100 faj) közli. A harmadik kötet a visszamaradt és idõ közben tisztázott kritikus növényekrõl (80 faj) számol be. A munka jelentõségét a rézbemetszett növényi ábrázolások élethû és mûvészi megjelenítése mellett az jelenti, hogy összesen 148 olyan növényfajt (alfajt és változatot) ír le, amelyek ma is a W. et K. (ill. Kit.) névjelet, vagyis Waldstein és Kitaibel nevének kezdõbetûit, szerzõségüket (auktornevek) viseli.

Állattan

Kitaibel állattani munkássága nem olyan kiemelkedõ mint a növénytani, de néhány érdekesebb emlõsünk, gyíkunk és csigánk felfedezése mutatja, hogy az élõvilág másik nagy birodalma iránt sem volt érzéketlen. Állattani felfedezései közül kiemelendõ, hogy a ma fokozottan védett földikutyát (ma Spalax leucodon), már 1803-ban leírta Mus typhlus néven. A mogyorós pelét (ma Muscardinus a. avellanarius) a Mátrából írta le Mus arboreus Kit. néven. Legjelentõsebb állattani felfedezése azonban a védett magyar gyík (ma Ablepharus kataibelii fitzingeri) leírása, Lacerta nitida néven. KITAIBEI. ezt a nevezetes, pannongyíkfajt már 1797-ben megfigyelte a Vértesben és a Bakonyban.

Ásvány- és kõzettan

Az élettelen természet, az ásvány- és kõzetvilág területén legjelentõsebb eredménye a tellur nevû elem felfedezése a Börzsönyben és Erdélyben gyûjtött ércekben. Hogy mégsem Kitaibel nevéhez fûzõdik ez a felfedezés, annak kalandos története van. Kitaibel ugyanis a tellurt tartalmazó ércrõl és elemzésérõl kis értekezést írt, amelyet a Berlini Tudományos Akadémia híres analitikusának Klaprothnak küldött el. Késõbb 1795-ben. Klaproth Kitaibel nevének említése nélkül ír errõl, mint saját felfedezésérõl.

Földtudományok

A földtudomány egyéb kérdései is foglalkoztatták. Az egyetem és a helytartótanács Tomcsányi Ádámmal együtt õt küldte ki az 1810. január 14-i móri földrengés tanulmányozására. A munka 1814-ben 118 oldalon, latin nyelven jelent meg. Ebben a tudós szerzõk számot adnak a földrengés mibenlétérõl, okairól és új módszerükrõl, a földrengés erejének és terjedésének grafikus ábrázolásáról.

Kémia

A kémikus Kitaibel nevéhez fûzõdik a ferrociánsav elsõ elõállítása, amelyet õ berlini-kéksavnak nevezett el. E felfedezéssel együtt merültek feledésbe a klórmésszel kapcsolatos munkái is. Saját feljegyzései kétségkívül bizonyítják, hogy klórmeszet már 1795-ben, tehát három évvel Tennant elõtt elõállította és sajátságait is leírta. Az akkori kontinentális zárlat miatt a cukornádat nem lehetett Európába hozni. A helytartótanács megbízásából Kitaibel is hozzálátott a répa levének kilúgozás útján, cukorlé elõállításához. Nagy leleményességgel számos használható és részben ma is alkalmazott fogásra jött rá, a diffúziós cukornyerés alkalmazása terén pedig úttörõnek tekinthetjük.

Technikai eszközöket, így só-lepárlót, desztilláló készüléket és vákuumszûrõt is tervezett.

Foglalkoztatta az alföldi salétrom- és szódagyûjtés, a szódakészítés is.

Ásványvizek elemzése

Kémiai ismereteit mégis inkább az ásványvíz-elemzés teszi számottevõvé. Vizsgálatai során elõször a vízben oldott gázok mennyiségét határozta meg, ezt követte a vízben oldott szárazanyagok bepárlása és mérése. A víz alkotórészeit eredeti módszerekkel mutatta ki. Utóbb rendszeresen bejárta a történelmi Magyarország területét, mintegy, 150 ásványvizet elemzett. Elemzései csak halála után 1829-ben jelentek meg 2 kötetben, 723-oldalon, "Hygrographia Hungarica" címmel.

A tudományos világ elismerésének jeleként tudományos társaságok, illetve akadémiák tisztelték meg tagsággal.

FELHASZNÁLT IRODALOM

1. Dr. Csapody István: Kitaibel Pál kora, élete és munkássága ( In Andrássy P.- Dr. Csapody I.-Hortobágyi T.C.: Kitaibel Pál és a Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai Tanulmányi Verseny 6-17.old ; ECHO Pr Kft. Veszprém, 1994)
2. Andrássy Péter-Hoczek László: Kitaibel Pál és a soproni tudományos közélet - Sopron Szemle 52.évf.2.szám